The Sand (2015)

Ha nagyon alacsony a költségvetésünk, de mindenáron horrort akarunk forgatni, nagyon előnyös, ha egy helyen játszódik az egész. Ha ragaszkodunk hozzá, hogy minden nőnemű élő díszlet folyamatosan félpucér legyen, ajánlatos nem a szokásos erdő/faház/katakomba/stb kompozíció, mert egyrészt felfázhatnak a ledér testek, másrészt ügyelni kell a folyamatos megvilágításra, hogy jól látszódjon minden hajlat, de akkor meg ennyi erővel kimehetünk a strandra is. És itt jött az ÖTLET. Fogunk egy tizenöt méter sugarú kört a tengerparton, aminek bérleti díja még pont belefér a nevünkkel hímzett kis csatos pénztárcába, pár amatőr színészt, illetve egy leharcolt komikust, aki beugrik egy ebédért, némi tízfilléres számítógépes effektet, és kész is. Ezen feltételekhez viszont végig ragaszkodjunk, mert különben súlyos százdollárosokkal nőhet a büdzsé.

Alkotóink (nevük filmes berkekben nemigen mond semmit, ezért kár foglalkozni velük) tartották magukat ehhez, és létrejött a The Sand, a láthatatlan tengerparti homokszörny kontra fiatal áldozatok, akikért nem kár című szösszenet.

A sztori leírását, meg úgy magát a cselekményt kár bő lére ereszteni, tekintve, hogy a 90 percben végig ugyanazt a jelenetet bámuljuk, ezért most ettől eltekintek. A lényeg, hogy a szokásos (iszunk, hányunk, lefilmezzük) tengerparti tavaszi szüneti buli reggelén nyolc emberke, akinek még volt annyi ereje az éjjel, hogy ne a saját hányásába essen össze, hanem egy autóba/őrtoronyba (megjegyzem, oda nem lehet felmenni)/padon, esetleg egy szemeteskonténerbe húzza meg magát, arra ébred, hogy tök kihalt a terep,sehol senki az előző éjszakai tömeges tivornyából. Miután jól kihányták/kinyújtóztatták magukat, rá kell jönniük, hogy nem mennek innen sehová, nemhogy egy Starbucksba kikávézni a fejükből a fájdalmat. Először is: nem indul a kocsi, mert egész éjjel ment a fényszóró, és reggelre leszopta az akksit. Másodszor: gyalog sem mehetnek, mert kettejüket rögtön megette a homok, ahogy ráléptek. Lassú, nagyon lassú folyamat, amíg rájönnek, hogy köze lehet az éjjel partra vetett óriás alientojásnak az eseményhez. Még lassabb folyamat, amíg kitalálják, hogyan lehetne á pontból bé pontba közlekedni, úgy, hogy ne érjen hozzájuk a homokból kitapogatózó orrszőr-szerű húsevő életforma. Ennek oka, hogy előbb meg kell beszélni, ki miért dugta meg az éjjel a másik barátnőjét, amikor pedig meg lett beszélve, hogy nem dugjuk meg egymás nőjét, meg különben is.

Ja igen, közben elég meleg van. bár vízparton biztos hűvösebb. Miután végeztek a fontosabb dolgokkal (29. percnél járunk), tehát megemésztették, hogy az elhamarkodott szerelem olyan, mint a karácsonyi dió: kiábrándító roppanással törik ketté, és előtűnik az aszott bél (idézet Ebenézer Feketeviperától), valamint jól bekenték magukat napolajjal, mert fontos a bőrrák elleni védelem, ideje valahogy folyadékot szerezni, elvégre telik az idő, egy egész éjszakai piálás/hányás után pedig fontos a hidratáció. Mázli, hogy alig pár méterre van a tatyóban az üccsi, csak addig valahogy el kéne menni, de akik figyeltek a csavaros eseményekre, azok tudják, hogy a homokra nem szabad rálépni. Ezért az egyik bölcsészkaros fiatalember a szörfdeszkáit teszi egymás elé, hogy azon lépkedjen. Ekkor jön a hihetetlen fordulat: mivel a homoklakó orrszőr sem hülye, ezért kirántja a lába alól a deszkát, és jól összecsipkedi csillóival a srác hasát, hogy öröm nézni. Viszont a finom, hidegen gyöngyöző kólákat (pedig pirította rendesen a Nap őket) sikerült megszerezni, így lehet szlopálni. A hős meg hadd agonizáljon a mérges csípésektől a film hátralévő részében. Még így is jobban járt, mint az egyes számú poénforrás, a dagadt feka karakter, aki a szemeteshordóban serceg a saját zsírjában, illetve egyéb, időközben kibocsájtott testnedveiben.

Következő izgalmas akciójelenet: valamelyik szereplő mazsolaagyában felgyullad a szikra, miszerint a csomagtartóban vannak a telefonok. Erre azért volt szükség, nehogy az éjjel kompromittáló felvételeket készítsenek egymásról, mikor kicsit kevésbé kulturált oldalukat mutatják. Oké, ez mondjuk tényleg kemény dió, kinyitni egy kabrió csomagtartóját úgy, hogy nem szállunk ki, szóval garantált az izomláz, odacsukott ujjak, egyéb horrorisztikus tortúra. Amúgy fuccsba megy, mert épp' mikor sikerülne kinyitni, megjelenik a kettes számú poénforrás, a helyi tapló strandrendőr, Jamie Kennedy alakításában. Ő lenne a központi vicces/abszurd beugró, olyasmi, mint Eli Roth volt a Kabinlázban, de nem jött össze, szegény csávó azt se tudta, mit keres itt igazán a karaktere. Segítség helyett jól odamondogat a szerencsétleneknek, aztán ő is megeteti magát a homokkal.

Így a film vége fele mondhatnánk, hogy begyorsulnak az események, és valami ütős végkifejlettel fejelik meg a sztorit, ahogy a kis költségvetésű horrorokat szokták az erőltetett csavarokkal fogyaszthatóvá tenni, de magát az utolsó jelenetet leszámítva teljesen kiszámítható lett. Nagy nehezen, mindenféle helyben talált vackok (kerítésléc, gumicsónak, törülköző a lábra) elvergődnek a zsaru autójáig (eközben természetesen lemorzsolódik a felesleg, elvégre csak egy szép lány, és egy bájgúnár élheti túl az ilyesfajta kalandokat), de abban meg nincs kulcs, ezért gyorsan megküzdenek az időközben óriás világító csápokat növesztő, ezek szerint valami ritka tengeri lénnyel, ami pont ezt a napot választotta az egymillió évenkénti felbukkanásra, majd az autóba zárkózva várják a megváltást. Szomorkás végkifejlet a résztvevőknek, enyhén elfogadható zárójelenet a nézőknek, és totális feledésbe süllyedés az utókornak. Az utókort érthetjük akár a jövő hétnek is, mert addigra is simán el lehet feledni.  Nem a sztori, vagy az olcsó vizuális effektek (ha annak lehet őket nevezni) miatt megy a süllyesztőbe, inkább a totális hozzá nem értés miatt. Lehetett volna feszültséggel teli, lélektani horror, ahol két emberevés között élethalálharcot vívhatnának egymással a kétségbeesett túlélők, vagy abszurd humorral átitatott véres vígjáték, de belekapnak hol az egyikbe, hol a másikba, mégse sikerül egyik irányba sem eltolni a cuccot. A drámázós-pofázós részek kimerülnek a sekélyes "én pasim-te pasid" vitákban, meg a "nem hagylak itt akkor sem"-klisékben, a vicces jelenetek meg nehezen mosolyogtatják meg az embert, ha gyakorlatilag arra kényszerítik a nézőt, hogy nevessen egy hordóba szorult dagadt négeren, akinek faszt rajzoltak az arcára, majd végül leszippantja a csápos szörny, mint szart a budiba. Kennedy szerencsétlenkedése meg szót sem érdemel, van pár poénja, de azok nem ütik meg az olyan szar, hogy már vicces-mércét, mint anno tette az Extreme Movie című borzadályban az általa megformált ratyi karakter. Én személy szerint a lény hatósugarának a felmérésén röhögtem csak, amikor Orsi baromfivirsliket dobáltak szét, hogy lássák, megeszi-e.

A  számítógépes effektek olyanok, amilyenek, olcsó látványosság lévén sosem szoktam nagy elvárásokkal nekiülni, most se csalódtam. Az "amit nem látsz, még rémisztőbb"-elvét követik, szabad fordításban némi animált belezésre, és egy világító csápra volt pénz, ennyi. Vagyis nem volt, mert borzalmasan szar a cgi, de a lényeg, hogy nem az a szemkápráztató monster movie, mint például  a 2010-es Monsters (háh, éreztétek az iróniát? Amúgy baromira csípem a Monsters-t).

Szóval lehetett volna ebből valami korrektet is kihozni, mert az ötlet, a helyszín, és a költségvetés még sosem szabott határt egy jó szörnyfilmnek, és itt is összehozhatták volna, de igazából kár mentegetni, mert baromira érződik, hogy nem is erőlködtek rajta, a szokásos SyFy Channeles, Asylumos olcsó ganéra törekedtek, csak ezt egyből dvd-re forgatták (igen, ilyen még létezik, nem tévére készült a cuccos). Bár még előbbiekkel is jobban jártunk volna, ők legalább nem spórolnak a meztelen pornós csajokkal, vérrel, meg gagyi szörnyekkel, ráadásul digitálisban nyomják, ami elég szépen szokott ám mutatni. Tessék elindítani a Kétfejű cápát hd-ban, ott aztán van mit nézni, ellentétben ezzel...

A TANULSÁG